Te ki vagy nekem?

Furcsa világot élünk. Kapcsolataink sokkal lazábbak, mint a múl században. Kevésbé kötődünk egymáshoz, legyen szó akár a barátainkról, akár a családunkról. Ennek következtében a hagyományos családi modell kibővül. A válás következtében egy gyermeknek sokkal több gonddal kell megbirkóznia, mint eddig. Mert ugye van az édesapja, az édesanyja, meg a vérszerinti nagyszülők. Aztán mindenki új családot alapít, így lesz a két szülőnek két új párja és annak a gyermekei, a közösen vállalt gyermekek - a fél tesók - meg jó esetben négy új nagyszülő. Csoda, ha szegény gyerek nem tudja, hogy ki-kivel van?  Bizony így van ez, a mi családunkban is.  A fiam párja egy hat éves kislánnyal érkezett a családba. Egyik nap azt kérdezte:

- Te ki vagy nekem?

Kissé elgondolkodtam. Mostanában nem divat a házasság. Mivel a kapcsolatok ideig-óráig tartanak, olyan, mintha csak kibérelnék egymást, a gyerekeket, a nagyszülőket, ezért azt szoktam mondani, hogy csak „lízingeljük” egymást. Nálunk sincs ez másképp, mi is „lízingeljük” a menyünket, s az unokát is. Ezért azt mondtam a gyereknek:

- A „lízingelt” nagymamád. De hívj egyszerűen Erikának. – mondtam mosolyogva.

A kislány kissé elkámpicsorodott, ezért tovább folytattam.

- Tudod ez olyan mókás dolog. Ez egy hagyományos családtól eltérő, kibővült család. Ugyan hány gyerek mondhatja el magáról, hogy van két apja, két anyja, három fél tesója, sok unokatestvére, nyolc nagyszülője, két dédije? Hát nem csodálatos, hogy ennyi ember szeret téged?

A kislány csodálkozva, kissé szomorúan nézett rám. Majd csendesen ennyit mondott:

- Jó lenne, ha így lenne!

Ebből a félmondatból érezni lehetett, hogy sajnos nem ezt tapasztalja. Nehéz megfelelnie ennyi ember elvárásának, megküzdenie a másik elfogadásáért, szeretetéért. Nem érzi magát biztonságban, sokszor elhagyatott, s bizony időről- időre úgy érzi, hogy nem elég jó gyerek, hisz a szülei mindig új gyereket hoznak a családba - azaz lecserélik egy másik gyerekkel -  s mint elsőszülött, sokszor háttérbe szorul.

S mi felnőttek, bizony elvárjuk ettől az apróságtól, hogy örüljön mindennek, holott mérhetetlenül kiszolgáltatott. Elvárjuk, hogy minden döntésünket fogadja el anélkül, hogy bárki megkérdezné, mit szól mindehhez, s ha olykor el is mondhatja a véleményét, akkor sem tulajdonítunk neki sok jelentőséget. Gyerek! – s legyintünk.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy bármeddig is vannak a családban, azt szeretném, ha jól érezné magát mindenki. Ők is, meg mi is.

Persze, kétségeim vannak. Vajon képes vagyok-e elég nyitott lenni ahhoz, hogy  elfogadjam egész eddigi életüket, s megérteni az ebből adódó gondjaikat, a látásmódjukat, a véleményüket?

Vajon képes vagyok-e olyannak szeretni őket, amilyenek?

Fogalmam sincs! De egy biztos! Törekedni fogok rá!